Pitypang Meséje

 

             A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük,nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e
             hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók. A kényes kerti virágok sorra
             elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres – mert irigy volt
             ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek. A
             virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes
             violát. A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a
             liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna. A tündér
             zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy
             egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé az erdőbe. Így történt,
             hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:           
                                - Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
             A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.           
                                - Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
             Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját,
             visszafordult:           
                                - Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?           
                                - Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni – mondta a pitypang. – Messze földről kerültem ide,
                                  ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi
                                  táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének…., de hát azoknak sincs szárnyuk!
             Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái
             – a termésbóbiták – ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön
             át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.